captainb
Kábelbarát
Törzstag
Nem elérhető
Hozzászólások: 6339
1.6 SW Elite - radarral!
|
|
« Hozzászólás #1740 Dátum: 2009. Január 13. - 12:27:07 » |
|
A kínai rendőr udvarias. Főleg a hülye kerekszeművel, ha az szemmel láthatólag eltévedt. Az autóik errefelé Toyota-k, én Corollának néztem őket. Az egyiket speciel belülről…. Az elkövetkező sztori nem vidám, talán nem is érdekes. Ezzel szemben jó hosszú. Az úgy történt, hogy én csak buszozni akartam. Elvégre ez itt ingyen van. Megtettem az előkészületeket, informálódtam. Ugyan melyik busz vihet el engem a szállodámhoz? Ehhez a gyár főmérnökének segítségét vettem igénybe, elvégre Ő beszél angolul. Roppant készségesen segített, bár gyanakodnom kellett volna. Többször is. Először akkor, amikor megpróbált lebeszélni róla. Mert ha már adnak nekem kocsit sofőrrel, vagy legalább a taxit biztosítják, ne tekeregjek. Nem tudott lebeszélni. Másodszor akkor kellett volna gyanakodnom, amikor azt próbálta meg kideríteni, hogy melyik busszal tudok eljutni a szállodához. Mivel nem tudta. Még jobban gyanakodnom kellett volna, amikor kérdései nyomán nagyon hamar kialakult egy spontán pártértekezlet, legalább nyolc irodistával és titkárnővel. De én balga, ezt az irányomban mutatott segítőkészségként értékeltem. Pedig teljesen másról volt szó. A pártkongresszus megállapította, hogy esetem roppant egyszerű. Kilépek a gyárkapun, jobbra fordulok és a megállóban felszállok a 21-es autóbuszra, amelynek a végállomása két sarokra van a szállodámtól. Az út nem rövid, elvégre a busz nem taxi, eltarthat bizony több, mint egy órát is. Elvéteni nem lehet, mivel a városi buszokat számozzák és azok a modernebb kinézetűek. A távolsági buszok tábláján csak írás van. Ilyen egyszerű. Egy nagy túrost egyszerű! Egy: hol a megálló? Tábla nem jelzi, illetve ha igen, akkor én nem láttam. Az egész úgy fest, hogy jönnek a buszok, megállnak, le- és fölszállás, gurulnak pár métert és megint. Rendszernek kell benne lenni, mert a buszok ott állnak meg, ahol az emberek csoportosulnak. Akkor mégis van megálló? Csak Kolompárék már itt is jártak, ezért hiányzik a tábla? Kettő: tömeg van. Nem kicsi. Nagy. Könyöklés, tülekedés, bűz. Ugyanis melóból hazafelé tartó emberekkel van tele a busz. Szemem könnybe lábad és visszasírom a pesti tömeget. Ráadásul sajnos nem vagyok magasabb az átlag kínainál. Illetve nem sokkal. Így a tömegben esélytelen szemmel követni, hogy merre tart a busz. Három: az emberek nem beszélnek angolul, így ha gondod támad, nincs segítség!
Nekivágtam. Kapu, jobbra át, kb. 20 méter séta, embertömeg. Várakoztam. Jöttek a buszok, az emberek fölszálltak. Jött az én 21-em is, de elengedtem, pesti módi, nagy a tömeg, megvárom a következőt. A dolog akkor kezdett gyanús lenni, amikor már a harmadikat engedtem el, de nem akartunk kevesebben lenni, pedig szinte fél percenként érkeztek a különböző buszok. Nosza, emlékszem –e még, hogyan kell tolakodni? Emlékeztem. A következő 21-re felfértem, méghozzá a kocsi közepére, tehát nagy gondom nem lesz, a leszállókkal, elvégre a végállomásig megyek! A szagot is megszoktam, nem is fáztam, nézelődtem. A benszülöttek is. Engem néztek, elvégre nem mindennapi látvány, hogy a hülye fehér ember buszozik. Mosolyogtam és bólogattam, ez utóbbit a hozzám intézett kérdésekre válaszként. Mivel azokból egy mukkot sem értettem. Az emberek visszamosolyogtak, megkínáltak cigivel. Igen, cigivel. Ugyanis itt bizony dohányoznak a buszon! Helyi kapadohányt, de bagóznak. Furcsálkodva konstatálták, hogy nem dohányzom. Zárójelben: immár legalább két éve, ilyen vacakot meg bagós koromban sem szívtam. Az idő telt, múlt, a tengert sem láttam már, de mivel a busz házak között kanyargott nem aggódtam. Elvégre a hotel sem a tengerparton van és megmondták, hosszú lesz az út. A civilizációt meg nem hagytuk el. Illetve ha igen, akkor én már hetekkel ezelött. Az utasok elkezdtek fogyatkozni, végül a busz megállt. A buszvégállomások a világon mindenütt egyformák, én is felismertem, megjöttünk. Leszálltam. Szóval kettő sarok a hotelig, de merre? Házak között voltunk, lakónegyed szerűség, de valahogy nem volt ismerős. Nem mondhatnám, hogy bebarangoltam a szálló környékét, de ez akkor sem volt ismerős. A napi taxizások, autókázások során azért ismerőssé vált a környék. Sebaj, lehet, hogy nem két sarok, valamivel több, majd érdeklődünk. De senki nem beszélni angol! Én sem most jöttem a tapétáról, a kezemben egy cetli, rajta bennszülöttül, hogy hová szeretnék eljutni. Gond nem lehet. Dehogynem! Először keressünk egy forgalmasabb utcát, ne itt a lakóházak közözött informálódjunk. Járda nincs, illetve van, csak nincs burkolat. Szemét, építési törmelék, bicikli, gyerekek, ilyesmi akadályozzák az előrejutást. De azért megyek előre. A helyiek megbámulnak, főleg a gyerekek. Mi van? Ezek még nem láttak fehér embert? Hiszen a hotelban csak külföldi lakik! Ez itt ipari központ, sok az európai, amerikai, külföldi, a hotel körül vannak bárok és üzletek, akkor nem kéne az arcomnak szokatlannak lennie! Kezd a dolog gyanús lenni. A gyerekek csapatban követnek, a felnőttek megbámulnak, utánam fordulnak, megtorpannak, elhallgatnak, ahogy elmegyek mellettük. Sanda a gyanúm. Egyre mélyebb. Ezek itt még tényleg nem nagyon láttak fehér embert! Ajjaj. Egy sarok, két sarok, végül egy szélesebb utca. Házak, boltok, felüljáró. FELÜLJÁRÓ?!!!!!!!!!!! Na az tutira nincs a szálloda közelében! Vazze!!!!!! Hol a fenében vagyok?!!!! Informálódjunk. Mosolyogva megállítok egy mandrót. Mutatom a cetlit. Vonogatja a vállát, magyaráz. Otthagy. Kapjuk el a következőt. Fejrázás. Vállvonás. Próbálkozzunk egy fiatal nővel. Pislogás, fejrázás. Csessze meg! Mi lehet a papíron? Most egy fiatal manus lép hozzám. Mutatom a papírt. Ingatja a fejét, körbemutat, és rázza a fejét, magyaráz. Egy szót megértek, hogy „nincs”. Nincs?!!!!!! Remek, eltévedtem. Kínában. Fogjunk taxit. Ha az egyszerű lenne. Mert most tűnik fel, hogy itt nincs nagy forgalom és nincsenek taxik. Akkor most hová, merre? A srác mutatja, menjek vele. Vezet, magyaráz. Tétován követem. Akár el is rabolhatnak, kifoszthatnak. Bár eddig azt tapasztaltam, hogy Kínában jó a közbiztonság, azért elkezdek aggódni. Mert senki nem tudja hol vagyok. Esküszöm, ha visszakeveredek a hotelba, akkor soha többet ilyen ötletem nem lesz. És mi lett volna, ha elfogadom az autót! A srác mutogat, magyaráz, de nekem valahogy nem akaródzik követni, mert egy mellékutcába fordulna be. Rázom a fejem, mosolyog, mutatja menjek és összes angol tudását hajtogatja: oké, oké. Nem merem követni. Mutatja, várjak, ne mozduljak, visszajön. Ácsorgok. Emberek gyűlnek körém, de távolságot tartanak, bámulnak. Aggódom, ugyanakkor nem félek, elvégre a tömeg szeme láttára csak nem lesz bajom. Közben az utcát lesem, hátha jön egy taxi. Semmi. Eltelik öt perc, már legalább ötvenen nézegetnek, fontolgatom, hogy visszamegyek a buszvégállomásra és felszállok a 21-re, hátha visszavisz egy ismerős környékre. Ekkor feltűnik a fiatal srác és nyomában… Ilyen nincs! Egy rendőr! Namármost először megijedek. Pavlovi reflex, külföldi vagyok, nem beszélem a nyelvet, mi lesz velem? Ugyanakkor ha a rendőr begyűjt, a problémám megoldódik, bár mindenki rajtam fog röhögni. A srác és a rendőr megállnak előttem, mosolyognak. Magyaráznak valamit. A rendőr a papírra bök, megmutatom. Ingatja a fejét. Mutatja: kövessem. A fiatal srác mosolyogva bíztat. Követem a rendőrt. Befordulunk egy mellékutcába, majd egy másikba, egy harmadikba. Feszülten figyelem, merre tartunk, hogy visszataláljak. Ekkor egy épület elé érünk. Az ajtajában rendőr, homlokzatán felirat. Csak nem rendőrség? Az engem kísérő rendőr int, kövessem. Bemegyünk. Felvezet egy lépcsőn, egy irodába. Leültet, telefonál, majd kimegy. Egy perc múlva visszajön, teát és kekszet, hoz, mosolyog. Leteszi elém, mutatja fogyasszam. Fogyasztom, bár csak a teát, mert nem kissé vagyok betojva. Elvégre nem tudhatom, hogy tekergésemmel nem szegtem-e helyi örvényt? Nyílik az ajtó, egy másik egyenruhás lép be. Tisztféle lehet, vállán csillagok, kísérőm vigyázzba vágja magát. A tiszt kezet nyújt és üdvözöl. Angolul. Törve beszéli, de értem. Kérdezi mi történt közben elkéri az útlevelemet, felírja az adatokat. Elmesélem, mutatom a szállodám címét. Bólogat. Eltévedtem. Vigyorog. És felhomályosít, hogy rossz buszra szálltam. 21-nek 21-es csak éppen a másik irányba és nem a zöld, hanem a piros csíkos buszt kellett volna választanom. Pislogok. Mi van? Hát csak az, hogy két különböző közlekedési cég van a körzetben és én rossz buszra szálltam. Jelenleg legalább 50 km-re vagyok a szállótól. A francba. Jó kis taxiútnak nézek elébe. Félve kérdezem, hívna –e nekem egy taxit? Hogy visszajussak a hotelbe. Nem, rázza a fejét. Az itteni taxisok nem biztos, hogy megtalálnák a címet. És hogy onna hívjon taxit, soká tartana. Akkor? Akkor mindjárt kerít egy járőrautót és hazavitet. Az a legegyszerűbb, leggyorsabb. Telefonál, intézkedik, útlevelem visszakapom. Nyílik az ajtó, újabb rendőr. A tiszt pár szót szól kínaiul és átad egy darab papírt az új érkezőnek. Majd mondja kövessem a rendőrt, hazavisz. Köszönöm, köszönök és bizony megszívlelem a tanácsát, ha mindenáron kirándulni akarok, akkor azt legközelebb ne egyedül tegyem. Hát így kerültem egy kínai rendőrautóba. Pedig én csak buszozni akartam. Viszont egyszer és mindenkorra letettem arról, hogy Körösi Csoma Sándort babérjaira tőrjek. És közben ölni tudnék egy jó kis paprikás krumpliért. Kolbásszal, csipetkével, csemegeubival.
|